Mit tud a terapeuta? Miben más, mint egy jószándékú barát?

(Ezt a részt párbeszédesen írom. Kitalált párbeszéd.)

Fiktív Ede: Kivel érdemes énintegráló, terápiás munkát csinálni?
Bence: Aki képzett benne.
- Miért kell ebben képzettnek lenni, nem elég, ha valaki jó barát, s jó szándékkal, jósszívvel rámfigyel? S elmondja mi a véleménye, mit javasol?
- Nem elég.
- De miért?
- Több okból is. A képzett ember másképp figyel. A képzett ember másképp "javasol". Emellett még van pár dolog, amire ügyel. Az egyik legfontosabb az, hogy van egy jó esetben átgondolt, megérlelt, megélt, azaz tudatos emberképe, ami alapján a terelésének és a kérdéseinek iránya van. Ezt az emberképet sok-sok másik ember tapasztalata és átgondolása csiszolta ki, plusz a sajátélmény, tehát valószínû van benne valami.
- Mesélj errõl! - Hát az könyveket töltene meg, ez nagy téma. Mi érdekel pontosan?
- Például hogyan figyel egy képzett ember?
- Jó a kérdés. Ezt tudni alapvetõ ha emberekkel foglalkozol. Egy szóban: rapport-nak hívjuk. Azt jelenti, hogy összhang. Teljesen ott vagy a másikkal. Üres a fejed. Nem akarsz tanácsolni, tanácsot adni. Nem akarod megérteni a másikat. Nem véleményezed a másikat. Nem helyezed el azt, amit látsz különféle rendszerekben, minthogy "ez biztos skorpió, ennegram nyolcas, introvertált, az anyja köcsögit, hogy hárít", stb.… Minden ilyen pszicho-spiro dumát félreteszel. Helyette figyelsz. Az is megvan, hogy mire. Késõbb helye van ez ilyen pszicho-spiro dumáknak is, de a rapport pillanataiban elengeded s váltasz. Meg kell tanulni az áramlással menni, s azonnal váltani ha kell, s addig, ameddig kell. Még fontosabb, hogy ne állj pártra. A barátoddal ugye rögtön pártra állsz, sajnálod azért amiért panaszkodik (vagy legalább úgy teszel), és lehet, hogy haragszol egy kicsit arra aki megbántotta.
- Na ne! Hogyhogy ne álljak a pártjára? Helyezkedjek el szemben vele magamban?
- Persze, hogy nem. Ha az ellenoldalra állsz, akkor is pártra állsz, csak a másik oldalra. Ha viszont az oldalára állsz, akkor nem látod a teljes képet, s fõleg nem a játszmát, amibe bele akar vonni éppen téged, hogy önigazolást és energiát nyerjen tõled. Neked, mint terapeutának két dogod van a raportkor: a meleg szív, vagyis az elfogadás érzését megadni, és a szemednél és eszednél maradni, azaz kívül állni a játszmáin.
- Bele akar rángatni? Egyáltalán milyen játszmáról beszélsz?!
- Látod, ez egy finomsági zóna, amit nem könnyen látunk, s ezért ha nem látod, dühítõ ha más mondja. Ha raportot csinálsz, kezded látni.
- Oké, de mit?
- Mondok egy példát. Ma volt nálam egy kliens. Tök aranyos, normális lány, aki ugyanúgy csendes belsõ küzdésekben pörög mint a kedves átlagpolgár. Azt csináltuk, hogy hipnózisban elõhívtunk egy képet. (Miközben mondom figyelj, ezek technikák, amivel egy ember dolgozik, hogy segítse a klienst önmagává válni.) A hipnózistól ne ijedj meg, hasonló, mint a relaxáció, vagy mint az agykontrollban az alfa. Ma már sokan nem úgy csináljuk, hogy figyeld a tollamat, s a fehér köpenyemet a nagy fekete székben, hanem hogy ellazul a kezed, vállad, lábad, stb. A lényege, hogy figyelj nagyon, erõsen, frissen, éberen, lazán és koncentráltan magadra, befelé, csukott szemmel. Az érzéseidre, gondolataidra s a képekre. Ha így teszel az agyhullámaid leesnek alfára (relaxált vagy s éber), sõt néha még lejjebb thétára (nagyon élénk "real-time" képáramlásba merülsz, mintha éberen álmodnál). Az alfa, béta az transz. Transzállapot. Az, hogy hogyan mondod a transzba vezetõ szöveget, annak megvan a technikája - "pacing and leading". Pl. 4 pacing 1 leading.
- Logikus. Ha magammal akarok foglalkozni jó a szokásosnál erõsebben, befele figyelni.
- Ez az! Ennyi. Ennyi a hipnózis dolga, hogy ezt a figyelmet megteremtse. A technika másodlagos. Ha ez megvan, akkor megnézzük, mi van bent, s azzal dolgozunk. Egyébként itt válik el a meditáció és a pszichoterápia s ezt nagyon fontos tudni, mert a különbség a hajszálnál is vékonyabb, s ég és föld irányba visz el végül belõle. Vezettél már autót az M7-es bevezetõ szakaszán? - Nem. Legközelebb figyeld meg, ha mész valakivel arra. Van egy pont, az árúházak után, ahol elválik az út Y alakban, s a bal oldal az M7-es, a jobb oldal az M1-es. A kormányt kb. 4mm-el kell elforgatnod a kanyarhoz. 4mm a különbság a két út között. Két óra múlva ez egyiken Bécsben leszel, a másikon Nagykanizsán. Akkor tekergetheted a kormányt, ég és föld a különbség. Na ilyen az itteni választóvonal. Az egyik a végtelen bolyongás az altudat személyes felbugyborékolványaiban, ez a pszichológiai szint, és pszichoterápiának hívjuk. A másik a Samaddhi és a Nirvána misztikus "istenélményei" - erre illik a "spirituális"-t, meditációt mondani, mert ez az. Mindkettõ alfából és thétából indul. A különbség csak az, hogy közben hogyan figyelsz, és mire. Szerintem itt van az egyik legnagyobb összemosás ma: mindkettõt meditációnak hívják tudatlanságból és pongyolaságból.
- Jó. Tehát hipnózis, befelé figyelés, jönnek a dolgok, és…?
- Igen. Tehát most pszichoterápiázunk, nem meditálunk (azt majd késõbb). Pszichoterápiát csinálunk transzban. A lányról beszéltünk. Azt mondtam neki ekkor, képzelj el egy rétet. Azért azt, mert a rét a jelen állapotod szimbóluma. Ahogy látod a rétet abban az mutatkozik meg, hogy hogyan vagy. Például valakit megkérdek az ülés elején, hogy vagy? Azt mondja - Jól! Tényleg most jól vagyok. Látok a szemgolyóján egy megakadást a szemmozgásban, amitõl észreveszem, hogy megijedt miközben mondta, mert másképp érez, mint amit mond. Magyarul hazudik. Látom, hogy azért mondja, mert meg akar felelni terapeuta bácsinak, s ciki lenne azt mondani, ami van, mert akkor rossz kliens lenne. Na ilyenekre gondolok, mikor játszmát mondok. Mindent játszmának hívok, amikor mást mondasz, mint ami a lelkedben legbelül van. Ez egy tágabb játszma felfogás, mint az, ami a köztudatban kering Eric Berne "Emberi játszmák" címû könyve alapján. Õ a játszmák egy csoportját ragadta ki, amit A, B, C szintnek mondunk, de abból is fõleg a C-t. Azt írta le baromi jól. Az önmagaddá válásból nézve viszont minden játszma, ami nem az autentikus állapotod felvállalása, amit kentaurnak, D szintnek, vizió-logikának meg ilyeneknek hívunk pszichológusul. Én egyszrûen én-integráltnak nevezem.
- Kezd derengeni. Mindig idegesített, amikor játszmáról beszéltél, meg arról, hogy az emberek hazudnak. Azt gondoltam a ló másik végére estél, mint pszichológus, s belemagyarázod az emberekbe. Ettõl dühös voltam rád.
- De jó, hogy ezt elmondod. Ez amit mondtál most, az például tök igaz, a szívedbõl jött, és az eszedbõl egyszerre. Amit mondasz azt érzed, s amit érzel kimondod, egyszerûen, nyugodtan, úgy, ahogy van. Ez a kentaur, az integrált én állapota.
- Kösz.
- És utálom ha pszichológus címszó alatt szerepbe raksz és annak gondolsz, amit hiszel róla, s ami nem vagyok. Te ne, légyszi!
- Oké.
- Amit itt említesz egyébként egy mindennapos gondom. Úgy érzem más se nagyon szereti, ha játszmákról és hazudásról beszélek. Az nem szereti, aki nem látja, s belõlük van több, mert ez a kulturális "must". A kötelezõ kultúrhipnózis, ön-lebutítva-tartás. Így éri meg egyenlõre a többségnek. - Hú. Egy csomó szálat elkezdtünk, és nem fejeztük be. Mit tud a terapeuta, rapport, hipnózis, belsõ képen megnézni, hogy van, hazudás, játszma, igzamondás, autentikusság. Valahogy szõdd már össze, hogy miben több a teraputa, mint egy jó szándékú barát!
- Jó. Pár dolog tehát. Sok van. Az elsõ volt a rapport. Összahang. Nem gondolkodsz nagyon, hanem ráfigyelsz. Nem állsz pártra vele, vagy ellene "igaza van, nincs igaza, szerintem is, szerintem nem", meg ilyenek. Switch off. Helyette megvan mire figyelsz: szemmozgás, hova néz (onnan tudod mi megy az agyában), hangszín, testtartás, légzés. Ezeket le is utánzod finoman, épp hogy ne vegye észre, mert akkor röhelyes és ironikus. Már volt ilyen, égtem nagyon. Ha finoman átveszed, akkor viszont te is olyan állapotba kerülsz, mint õ, ettõl meg-ÉRZED õt, s õ meg azt érzi vele vagy. Egyébként azért érzi azt, mert vele vagy. Nemcsak eljátszod neki. Ettõl vagy vele, hogy agy kikapcs, érzés bekapcs, ráhangol. Ez gyönyörû, megható, emberi, szép. A vallások, spiritualitás szerte a világon együttérzésnek hívja. Ezek a fogások amúgy NLP módszerek, bár egy idõ után tök mindegy minek hívod, mert beépült, s más klub is használja, nem csak az NLP. Én rátanultam idõközben hogy hogyan kell a lélekkel figyelni. Két másodperc alatt érzem a testemben, hogy pontosan milyen érzelmi, hangulati állapotban van a másik. Ezt nem árulom most el, hogyan tanultam meg, s ennek oka van, hogy miért. A tanítványoknak megtanítom, ha ott tartunk. Igazából minden NLP-s figyelnivaló ennek az egy érzetnek a megnyilvánulása. A legfontosabb, hogy a szem eszerint mozdul, s nem tud máshogy. Azzal nem tudsz hazudni. Nem a szemgödör, szemöldök, azt tudod variálni könnyen. Hanem az írisz, a pupilla. Annak a tágulata, fénye, és mozgása. Az arcod tudod akaratlagosan variálni, a szemed köré tudod hazudni, de a szemed közepét nem tudod, az annyira vegetatív szabályozás alatt áll. Ezért én mindig e kettõt nézem: lélek-érzet plusz szem. Meg az arc-testtartás-hangszín együttesét a szem körül, ami azt mutatja hazudik-e vagy sem. Ha a szemmel megegyezik, akkor nem, ha eltér, akkor hazudik, megjátszik, mást mutat, s látszik az is, hogy mit, merre, s mennyire. Ez egy olyan látás, ami hihetetlen értékû szerintem. Jó önértékelést, biztonságot, s (emberügyi) átverhetetlenség érzést okoz. Óriási hálát érzek a mesterem felé, aki megtanított rá. Ráadásul sose mondta el, így, didaktikusan, hanem valahogy átjött, ez meg egyszerûen csoda. Az emberek figyelme és öntudatossága általában max. az arcra terjed ki, s kicsit a testre. De akkor is látszik, hogy mû az egész. Szóval ilyesmi a raport. Ez a meleg szív és valódi ráhangoltság. Van a csöpögõs pszichológus feeling, amikor meleg szívet és odaadó, aggódó figyelmet játszol el neki, miközben belül szorongasz, mert gõzöd sincs ki õ, mi van vele, s mit csinálj. Ráadásul azt kéri, segíts neki, miközben nem tudod igazán hogyan, s teljesen leköt a szorongásod. Nagyon ciki. Még cikibb lenne, ha ez látszana, mert a státuszod dõlne össze elõtte. Ezért hazudni kezdesz. Duplán ciki. Mintha egy belsõ pedált nyomnál erõszakolva hogy magad is elhidd amit mutatsz.
- Vááá, ezt nem bírom.
- - Mégis udvariasan eltűröd, nem? A kliens szótlanul belemegy sokszor, mert triplán ciki lenne, nem belemenni a játszmába, és azt mondani: "kedves pszichológus, te leszarsz engem s közben törődést mutatsz". Ilyet csak egy nyolcas karakter bír kimondani…;) (az Enneagram rendszer szerinti számozás). Egyébként még jó hogy, nem tudod mi van vele, s mit kell csinálni. Õ is ember, ami történik az meg emberi kapcsolat kiépülése. Ehhez idõ kell. Hetek, hónapok, néha évek. Ehhez képest azonnal tudni mindent? Nem lenne nagyon természetes. Persze pár évtized után nagyon megugrik az emberlátás képessége, s felgyorsul a dolog, legalábbis a terapeuta számára. Ezt láttam az "öreg nagyokon". Szóval hagyom, hogy mondja. Tudom, hogy nem értem még, s nem nyomasztom magam az ezen való parázással. Tudom, hogy mi van a tarsolymban, mit tudok már (korábbi ülések sikerei). Ez a hátszél, amivel merem csinálni az egészet. Meg a képességeim tudása. Amirõl meg tudom, hogy nem tudom, azt tréningnek felírom magamnak gyakorolni az ülések alatt. A gondolkodás, parázás, megjátszás helyett tehát figyelek erõsen arra, hogy hogyan mondja - érzet, szem, arc, stb…, s figyelek arra is, amit mond, ugyanis ott látszik miben utazik. Legtöbbször úgyse arról beszél, ami tényleg van vele, mert maga sem tudja. Azért jött, hogy kiderítse. Az eszemnél maradni, nem pártra állni ugyanezt jelenti. Nem arra figylek elsõsorban, amit mond, s ahhoz kapcsolódom énesen - testszik/nem tetszik, hanem semlegesen hallgatom, mint tartalmat és közben hagyom nem semlegesen, azaz szubjetkive hatni azt, ahogy mondja - engedem hogy az érzelmeim utánaalakuljanak. Csak meglegyintés szinten engedem hatni, mert ha az érzelmeimbe megyek, akkor elszálltam. Van ilyen is, amikor az ülés mélyén tartunk, akkor közösenn full bele az érzelembe, s ettõl igaz. A meglegyintés-belemenés arra kell, hogy megértem a testembõl, mire reagál, azaz mit csinál õ igazán, mi zajlik a testkommunikáció szintjén. Ahhoz képest mi a verbális, s a difi a játszma. Ha nincs differencia, akkor ünneplünk. Ha pl. megijjedzs, akkor tudod, hogy ijjesztgetnek. Annyi önismeret kell, hogy tudd mi a természetes reakciód, s mi a belevetített plusszod. Ez egyébként pont az autentikusság állapota. Ha a belevetített plusszod hiszed belé, akkor gáz van. Ezt úgy hívjuk, hogy "viszontáttétel". Ekkor csak a szupervízorod segít, mert erre te is vak vagy még. Itt van az önismereted, autentikusságod, integráltságod határa. A jóisten egyébként olyan klienseket szeret küldeni, aki mindig épp a határt is feszegeti, hogy te se maradj fejlõdés nélkül. Ezért jó, ha van szupervízora az embernek, azaz terapeuta-terapeutája. Nagyon el lehet akadni ha csak egyedül csináljaaz ember. Hamar körézárul a világa a jó és hülyeség oldalaival együtt, s nincs rés, nincs kiút. Minél inkább így van, annál inkább kell hárítania azt aki ezt visszajelzi. Elefántcsontváztorony. A terapeuta tudnivalója az is, hogy nem dörgöljük oda csak úgy azt, amit látunk. Ugyanakkor kimondjuk, amit látunk. A megfelelõ pillanatban. Ez nagyon fontos. S azonnal nézni a hatást, s utánaszabályozni. A baráti viszonyban, a családiban meg pláne ez fordítva szokott elsülni, úgy, hogy biztos nem megy át, a másik bevédekezik s lepattint. A mondó meg újra és újra próbálja, csak nyomja, vita, huza-vona, érvelés… Ilyen egy terápiában nincs. Rögtön vesztettél ha belemész. A teraputa ezért sem nem tud többé "normális ember" lenni, azaz olyan, aki nem néz oda, s akkor mondja, amikor nem kéne. Majd hülye lesz újra hülye lenni. Persze ezt csendben tartja a legtöbbször, mert kellemtelen kéretlen visszajelzést adni. Ez is egy terápiás alapdolog, hogy csak akkor, ha a kliens kéri, különben szinte biztos ellenállás. Ismerek megrõszakoló tanácsadókat is, akik az igazság nevében mindenáron meg akarják mondani mi van veled, s jobb pályára helyezni. Ezt nagyon kellemetlen, s szinte biztos kûzdés, harc és kudarc. Hacsak nem viszi végig az erõszakot, s veri össze a másikat. Akkor biztos átmegy valami a falakon, kérdés, hogy mi. Szóval ha jól csinálod nincs kûzdés, vitatkozás. Az amatõr dolog. Ember-amatõrség. Ha érett, integrált ember vagy, többé nem vitatkozol, nem kûzdesz. Ez egyszerre jelenti a belsõ érésedet, egocentrikustalanodásodat (hú az anyját), azaz azt, hogy egy pillanat alatt elengeded amit akarsz, ha az áramlás (csoportlény) megkívánja. Nekem évekbe telt ezen a szikán aprítani Eldor mellet, a csoportokon, amikor folyton a "csoportlény fontosabb mint te" elvet gyakoroltuk gyakorlatban. Ez pontosan ez. Terapeutának lenni, vagy pszichomókusnak, nevezd, ahogy akarod, ezért nem egyszerûen "szakma", amit este leteszek, hanem belsõ transzformáció, elõrelépés, evolúció. Egy idõ után integrált ember vagy, s akkor akár kiírod, akár nem mások terapeutéjává válsz. Ekkor érdemes módszeresen rátanulni, különben sok a mellépufogtatás, s kicsi a hatékonyság. Mindezzel azt akarom mondani, hogy nem lehetek többé ugyanaz, aki voltam. Ehhez kapcsolódik egy rájövésem, aminek nagyon örülök, mert évekig gondolkodtam rajta.
- Ne kímélj!
- Múlt hétvégén jöttem rá, amikor egy terapeutát figyeltem. A morcos pasi, aki érezhetõ falat hord a teste körül, s ugyanakkor valami nagyon szubtilis, vonzó melegség is árad belõle, ami a falat egyensúlyozza, terápiás bemutatót tartott nekünk, oktatási célból. Nehéz megközelíteni, elérni, emberileg is, meg telefonon is (a kettõ összefügg szerintem). Egy ülést vezetett, s közben ki-kiszólt, hogy épp mit csinál. Az ülést alatt azonnal átváltott egy csupa-szív, meleg-mackós, papás, együttmûködõ, áramló, tudatos, a helyzetet szelíden és biztosan kézbentartó és vezetõ emberré. Nagyon tetszett. Tiszteltem. Ekkor esett le, hogy az ilyen szuper-mackók hogyan tudnak bezárult mackók lenni. Az az ember, aki naponta az emberi nyitottság, igazság, õszinteség, s valódi történés tengerében fürdik, az vajon akar-e többé bezárultan, hazudva, úgy téve mintha nem látná, nem kimondva élni? - Hát nem. - Így van. És mit tegyen ezzel az érzéssel, hogy mindenkinek mondaná, amit lát rajta, s õszinte lenne mindenkivel, s ha látja hogy a másik nem az, odavezetné? - Hát visszafogja. - Ez az. A visszafogás az ez. A nyitottság vágyának a visszafogás azért, mert a társadalom egyenlõre az elõtt fixált, a tudományos-racionális / bizalmatlan-bezárult-öszintétlen szinten, s az ember, amíg nincs pácban ehhez ragaszkodik, mert ez éri meg identitás-fenntartásilag is, és anyagilag is. Mindegy, hogy szar, arról nem beszélünk, helyette mosolygunk. Namost mikor ez jön szembe csõstül a mackóval, akkor az visszafogja magát, s morcos lesz, a következõ olyan legális helyzetig, amikor az lehet, akivé vált.
- Vágom.
- Remélem érzed is. Szerintem itt álljunk meg, mert még órákig tudnánk beszélni errõl, imádok errõl beszélni. Majd folytatjuk.

vissza