A lelki konzulenshez - segítõhöz, terapeutához, mentorhoz, stb. menés

Errõl kicsit bõvebben... mert a legtöbb embert eddig itt láttam elakadni...
Van egy pont, amikor segítségért fordul az ember. Minden nagy fejlõdési lépcsõ csak úgy tud bekövetkezni, ha krízisbe jut az elõzõ. Ezt nem lehet megúszni. A krízis lehet unalom, értelmetlenség, kihülés, és konfrontácó, nagyobb probléma is.
Ilyenkor lehet, hogy gy pszichológiai tanácsadást kérsz, vagy terápiára mész. Mi gátolhat ebben? Ezt cikinek érezheted magad és mások elõtt is. Úgy érzed ezzel azt jelented ki kimondatlanul is, hogy baj van veled, és gyenge vagy. Ami egyébként igaz, csak tabu róla beszélni, mert ciki. Mindenki gyenge is, az ereje mellett. Van, ahol nem megy, van, ahol nem tudjuk a megoldást, van, ahol beragadtunk.

Ennek a pontnak a felvállalása magunk elõtt nagy lépés. Tisztelet érte. Az önámítás a végéhez közeledik. Még nagyobb lépés annak a felvállalása, hogy egy másik embert elfogadjunk magunk mellé, hogy segítsen. Az önámítás a szakadék szélén áll. Azt hihetjük, hogy na a másik majd megmondja mit csináljak, s dirigálni fog. Az akaratom ellenére kell majd tenni, talán új megoldásokat mond, amiket nem akarok, s egyáltalán, szégyenlem elõtte a hülyeségeimet. Meglátja, s összedõl a szép, erõs, nyeregben lévõ, fitt-flott fenntartott énképem õelõtte. Ennek a gondolata olyan, amitõl jobb az egészet azonnal ejteni.

Ha jó a terapeuta, akkor nem így alakulnak majd a dolgok. Ha a terapeuta abból indul ki, hogy a másiknak baja van, s õ megmondja mi a megoldást, az nem az önmagaddá válás útján segít. Lehet, hogy segít másban, s lehet, hogy az fontos.

Az a segítõ, aki lát téged, s a kérdéseivel úgy kérdez, hogy kimondod az igazságodat magaddal és az életeddel kapcsolatban, s elõcsalogatja belõled a saját mélyen fekvõ énhiteles, bölcs megoldásaidat, az a jó segítõ. Az, aki nem hagy hazudni többet magaddal kapcsolatban önmagadnak, az a jó segítõd, vezetõd. Vezetõ, hisz õ vezeti a folyamatot. Ugyanakkor nem autokratikus, nem tekintélyelvû, aki megerõszakol és akaratod ellenére dirigál.
Ha ezt megérted, leteheted a félelmet, s belevághatsz a belsõ evolúciód következõ szakaszába.

A legtöbb embert eddig itt láttam elakadni. Az én-integrált szint után jön ugyanis a spirituális magadra találás, a végsõ, legbelsõbb ön-magdara találás, ami az énen, egon túl van. Ezzel foglalkozik a spiritualitás, amit hívnak ezotériának, vallásnak, meditációnak, jógának, taoizmusnak, stb… Ma már látjuk, hogy mindez hogy ugyanaz a belsõ emberi közös út. Ma úgy látom az emberek rögtön ide mennek, ha bajuk van. Jógázni, meditálni, ezotériáról olvasni, gondolkodni és beszélgetni, aurát látni tanulni, szellemgyógyászatra, reikizni, taichizni, agykontrollozni, kineziológiára, stb…
Én ezeket személy szerint szeretem, a legtöbbet kipróbáltam. A legtöbbhöz kapcsolódik pozitív élményem, s van, amit évek óta rendszeresen csinálok, mert jót ad. A többit meg csinálni akartam, mert jónak láttam, csak nem volt idõm mindenre. Rossz módszerrel nem találkoztam még azt hiszem.

Emellett azt látom nem kihagyható az ezeket megelõzõ jellegzetes, leírt, univerzális, kultúrfüggetlen, mindenkire jellemzõ emberi fejlõdési szint megdolgozása: az integrált-énné válás, az én-integrált szint. Az az, amit az emberek nagy része átugrik, mert ez a legcikibb. Könnyebb eljárni jógázni egy csoportba, meditálni egy közösségben, energiát adni másoknak ott, ahol sose kérdezik meg, hogy mi van veled igazán. Ahol az emberi viszony megáll a kellemes közép-elmélyültség szintjén. Ahol nem beszélik át veled a szüleiddel való kapcsolatot, a szexuális életed, mind azt, ami a legbensõbb, ahol az igazi belsõ éned él. Ahol az egész belsõ leves fel van kavarva, ami körül az életed igazán felépül. Ezt megbeszéled a körben a legjobb 1-2 barátoddal. Jól esik elmondani, meghallgat, s holnap ugyanúgy folytatod a körbenjárást. Újra átéled a tegnap megoldatlan helyzeteit, s újból elhatározást hozol, amit most sem fogsz betartani. Küzdesz magaddal, csendben, némán belül, s nincs akivel ezt igazán megoszd. A jó barátoknak ritkán mondasz ilyet "küzdök magammal", és arról beszélsz, hogy mi van a családban, a pasiddal, csajokkal. A legbensõbb valóság leginkább egyedül marad, kimondatlanul, némán.

A spirituális körben, az önfejlõdés reményteljes templomában a legbensõdet senki sem érdekli, helyette azt illik mondani, hogy az ego, rossz, meghaladandó, nem lényeges. S megkapod a túljutás gyakorlatait, csak sajnos nem nagyon mûködik.
Spirituális gyakorlatot kezdesz végezni, és vallási elõírásokkal próbálod elnyomni a benned élõ természetes embert. A belsõ önküzdés elmélyül, megkövesedik. A gyakorlatokban haladsz egy kicsit, már jobban megy a jóga, a meditáció néha békés, áramlik az energia, s már érzed is, kioldottak a feszültségek a gyakorlás alatt. Valahogy a nagy áttörés mégsincs meg.

Miért?
Mi történik itt?

Öngólt rúgtál.

Átugrottad a belsõ, én-feltáró, én-kiteljesítõ integráló fázist, ami az énedet teljessé teszi, s helyette az én meghaladását céloztad meg. A rügy gyümölcs akart lenni, mielõtt virággá vált volna.

Gyere vissza!
Gyere haza.

Megbocsájtatik, hogy van éned,
megbocsájtatik, hogy van egod,
megbocsájtatik, hogy nem vagy megvilágosodott.
Megbocsájtatik, hogy nem vagy isten.
Örülünk, hogy ember vagy.

A többire ráérsz késõbb. Van idõ. A saját életemben azt érzem most, hogy a pszichoterápiás és meditációs tevékenység jó aránya a 70-30%. Még jobb lenne a 80%-20% egy darabig, csak ahhoz nem találom most az embereket. Volt, amikor az arány 0-100 volt. Idõben változik. A belsõ evolúció a térképen lineáris, mert úgy lehet megérteni jól racionális, az életben pedig hullámszerû, mert így lehet átélni élõben. Van hogy egy aktívabb énintegráló (terápiás) szakasz után megnõ a spiritualitás aránya az életemben, és jól megy. Aztán megint olyan belsõ konfliktusokat érzek, hogy újra szükségem van a terápiára, egy emberre, aki képzett abban*5, hogy vele tisztán meg lehet beszélni, kimondani, átírni, továbbmenni.